2026-10-21 17:49
Októberben az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulójára emlékezünk
A második világháború 1945-ös befejezését követően hazánkban is kiépült a szovjet típusú sztálini diktatúra. A politika, a kultúra és a közélet sokszínűsége és nyitottsága, a gazdasági élet piaci szabadsága megszűnt. A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) lett az egyetlen, az állampárt, mely az élet minden területére igyekezett kiterjeszteni fennhatóságát. A gondolat, a véleménynyilvánítás, a sajtó és a gyülekezés szabadsága megszűnt. A munkahelyeken, az iskolákban, az utcákon és a közösségi élet egyéb helyszínein a rendszer totális ellenőrzést igyekezett gyakorolni, befurakodva az otthon falai közé, a magánéletbe is. Politikai rendőrség, besúgók tömege, moziban, rádióban, napilapokban, a munka és a tanulás alatt is áradó propaganda igyekezett átmosni a társadalom minden tagjának tudatát, uniformizálni és irányítani a tömeget – mindezt a „tudományosan megalapozott”, létező „legtökéletesebb” rendszer, a kommunizmus ígéretével.
A magyar társadalom zsigeri ellenérzését váltotta ki a számára ismeretlen, ázsiai jellegű despotikus uralomgyakorlás. Az első repedést majd fellélegzést Sztálin 1953-as halála és Nagy Imre kormányra kerülése jelentette. A némileg szabadabbá váló légkörben már szóba lehetett hozni az elmúlt évek „hibáit”, lehetett bizonyos mértékű kritikát gyakorolni. A szélesedő nyilvánosság, a közélet fontos fórumai lettek 1956 elejétől a Petőfi Körök, melyek vitaestjeit hatalmas érdeklődés kísérte, az azokról tudósító Irodalmi Lapot pedig elkapkodták. A legégetőbb társadalmi-gazdasági problémákról beszéltek a Körök vitaestjein, de a megoldást a rendszer keretein belül keresték. 1956 nyarán Moszkvából leváltották Rákosi Mátyást a főtitkári posztról, de a helyére kerülő Gerő Ernő nem jelentett érdemi változást. A változások fontos állomása volt viszont Rajk László 1956. október 6-ai újratemetése. A koncepciós perben elítélt és kivégzett hajdani kommunista belügyminisztert százezres tömeg kísérte utolsó útjára. Az elégedetlenség és az „erjedés” légkörében alakult meg 1956. október 16-án Szegeden a MEFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége), mely 16 pontba szedte függetlenséget, politikai-gazdasági változásokat tartalmazó követeléseit. Hamarosan több vidéki városban és Budapesten is megalakultak a MEFESZ-szervezetek, elfogadva a szegedi célkitűzéseket.
1956. október 22-én Budapesten a Műegyetem MEFESZ-szervezete úgy döntött, egy felvonulással nyomatékosítják szándékaikat. Másnap, október 23-án az MDP engedélyezte, betiltotta, majd újra engedélyezte a megmozdulást. Mivel a rádió egymás után olvasta be a hol tiltó, hol engedélyező határozatokat, a széles közvélemény is érzékelte a hatalom elbizonytalanodását. Kora délután az egyetemisták először Pesten, a Március 15. téren lévő Petőfi-szobor előtt olvasták be pontokba szedett követeléseiket, majd Sinkovits Imre színész elszavalta a Nemzeti dalt. Ezután a budai Bem-szobor elé vonultak, hogy a lengyel-magyar barátság jegyében kifejezzék szolidaritásukat az ekkoriban zajló poznani munkásfelkeléssel. Beszédet mondott Veres Péter, az Írószövetség elnöke, Bessenyei Ferenc színművész pedig elszavalta a Szózatot. A tömeg ezután átvonult a pesti oldalra, miközben egyre gyarapodott: a műszak végén hazafelé tartó munkások, az iskolákból hazainduló diákok csatlakoztak hozzájuk. A kezdeti szelíd jelszavak is egyre bátrabbak lettek: „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!”, „Ruszkik haza!” A fellelkesült tömeg egy része a Parlament elé, a Kossuth térre vonult. A bent lévő, tanácstalan pártvezetők úgy döntöttek, Nagy Imre álljon ki és mondjon beszédet, azonban semmitmondó szövege nem tudta hazatérésre bírni a saját erejétől megrészegült tüntetőket. A tömeg másik része a Dózsa György útra vonult és késő este ledöntötte a Sztálin-szobrot; egy harmadik csoport pedig a Rádió Bródy Sándor utcai épületéhez ment, hogy követeléseiket beolvassák. A Rádió, mint a korszak egyik fő médiuma, rendkívül szoros állami kontroll alatt működött, épületét éjjel-nappal fegyveres ÁVH-alakulatok őrizték. A tömeg követeléseit megtagadták, az ÁVH-sok tüzet nyitottak. A feldühödött tömeg a közeli laktanyákból és üzemekből, lefogott rendőröktől és katonáktól fegyvert szerzett és tűzharc bontakozott ki. Az addig békés tüntetés ekkor vált forradalommá. Hajnalra elfoglalták a Rádiót, de az adást addigra már lekapcsolták (ezután a forradalom bukásáig a Parlament épületéből sugározták a rádióműsort). A pánikba esett pártvezetőség az éjszaka folyamán válságtanácskozást tartott, és a szovjet csapatok Budapestre hívásáról döntött. A hamarosan begördülő szovjet tankok azonban nem tudták elfojtani a megmozdulást: hajnalra a város több pontját fegyveres felkelők foglalták el, akik barikádokat emeltek fontosabb csomópontokon (pl. a Corvin közben, a Keleti pályaudvarnál a Baross téren, Budán a Széna téren és a Móricz Zsigmond körtéren). Az egyetemisták helyét ekkor már átvették a fiatal, huszonéves munkások és tizenéves ipari tanulók; a fegyveres harcban résztvevők főleg közülük kerültek ki.
A következő napokban éles viták bontakoztak ki a pártvezetésben: erőszakkal leverjék a felkelést vagy engedjenek a követelések egy részének, és így simítsák el a „zavargásokat”? A sebtében leváltott Gerő Ernő helyett Kádár Jánost nevezték ki pártfőtitkárnak, Nagy Imre lett a miniszterelnök, ő az utóbbi álláspontot képviselte. A szovjet vezetés álláspontja sem volt végig egységes ezekben a napokban, mindenesetre az állandó kommunikáció, egyeztetés megmaradt a két testvérpárt vezetése között, amit személyesen Andropov nagykövet és Mikojan valamint Szuszlov tanácsadók garantáltak. Mindeközben az október 25-ei, Parlament előtti sortűz, melynek során közel száz békés tüntető vesztette életét, csak tovább fokozta a fegyveres felkelők létszámát és elszántságát. A fővárosi események híre gyorsan eljutott vidékre, ahol szintén forradalmi változások játszódtak le. A hatalom helyi képviselőit szinte mindenhol, falvakban és városokban egyaránt, leváltották. Különböző nevekkel (pl. forradalmi bizottság, nemzeti tanács) illetett önkormányzati szervek vették át az irányítást és próbálták fenntartani a rendet, illetve érvényt szerezni a demokratikus követeléseknek. A Dunántúlon Győr, Kelet-Magyarországon Miskolc volt a forradalom legfontosabb központja. A hatalom részéről durva ellencsapások történtek például Mosonmagyaróváron, ahol a sortűz több tucat halálos áldozatot szedett. Budapesten és vidéken is számtalan munkahelyen a dolgozók munkástanácsokat alakították, melyek a forradalom legtovább, a bukás után is kitartó intézményei lettek.
Október 28-án Nagy Imre rádióbeszédben jelentette be, hogy a kormány elfogadja a forradalom legfontosabb követeléseit, és tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonulásáról. A felkelőknek amnesztiát hirdettek, feloszlatták az ÁVH-t, bérrendezést ígértek és a téeszesítésnek ellenálló magánparasztok támogatását. Március 15. újra nemzeti ünnep lett, a Kossuth-címert tették hivatalossá. Október 30-ától újjáalakultak a korábbi demokratikus pártok és megkezdődött a felkelőcsoportok betagolása az újonnan létrehozott Nemzetőrségbe. Ekkor úgy tűnt, a forradalom győzött, valóra válik a független, demokratikus Magyarország álma.
Az öröm azonban csak néhány napig tartott: a szovjet pártvezetők október végén a forradalom eltiprása, és egy új magyar vezetés hatalomba emelése mellett döntöttek, melynek Kádár János lett a vezetője. Nagy Imre és kormánya, érzékelve a szovjet szándékot, november 1-én bejelentette hazánk kilépését a Varsói Szerződésből, de a szovjet támadást így sem lehetett elkerülni. November 4-én hajnalban hatalmas szovjet erőkkel megindult a Forgószél offenzíva, mely egy hét alatt felszámolta a fegyveres ellenállást. A társadalmi ellenállás azonban még hetekig-hónapokig folytatódott. Felvonulásokra, sztrájkokra, tiltakozásokra került sor, melyeket nemegyszer sortüzek fojtottak vérbe. Megindult a résztvevők letartóztatása, sor került az első perekre, kivégzésekre. A megtorlási hullám egészen 1963-ig tartott. Százakat ítéltek halálra és végeztek ki, köztük Nagy Imrét és a forradalom más, országos és helyi vezetőit, valamint fegyveres felkelőket; ezreket börtönöztek be. Mintegy kétszázezer ember hagyta el az országot, nagy részük végleg külföldön maradt. A forradalom és szabadságharc bukásával eldőlt, hogy Magyarország még bő három évtizedig a szovjet tábor része és kommunista diktatúra marad.
Forrás:
Magyarország története a XX. században / Romsics Ignác. - Budapest : Osiris, 1998.
1956 : forradalom és szabadságharc Magyarországon / Ripp Zoltán. - Budapest : Korona, 2002.