2026-02-06 10:15
Februárban a 190 éve elhunyt Berzsenyi Dániel költőre emlékezünk.
A Neumann János Egyetem Könyvtár és Információs Központjában a tanév minden hónapjában egy tudós, művész vagy esemény évfordulójához kapcsolódó összeállítással készülünk és a témához kötődő könyveket helyezünk el a kézikönyvtár olvasódíványán. Így szeretnénk Olvasóink figyelmét felhívni a tudomány, az irodalom és más művészeti ágak jeles képviselőire és műveikre, könyvtárunk gazdag kínálatának megismertetésével.
„Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”
Berzsenyi Dániel 1776. május 7-én született Hetyén (ma Egyházashetye), középbirtokos nemesi családban. Édesapja, a művelt, jogi diplomával rendelkező Berzsenyi Lajos – aki szívesen olvasta az antik szerzők műveit –, úgy ítélte meg, nem helyes, ha fia túl korán kezdi meg tanulmányait. A kis Berzsenyi ezért csak 12 éves korában, „túlkorosként” kezdte meg tanulmányait a soproni evangélikus líceumban. Itt nem annyira szorgalmával, mint inkább testi erejével és fegyelmezetlenségével tűnt ki iskolatársai közül – pedig az antik művészetek és irodalom nagyon érdekelték, és kiválóan megtanult latinul és németül. 1793-ban megszökött Sopronból és Keszthelyen beállt katonának, de a fegyelmet itt is nehezen tűrte, és néhány hónap után hazatért. Időközben elvesztette édesanyját, apja pedig visszaküldte a soproni iskolába, amelyet 1795-ben végleg elhagyott. Egy ideig Niklán, a családi birtokon élt, majd hazatért apjához, és három évig részt vett a családi gazdaság irányításában.
1799-ben megházasodott, elvette az alig 15 éves Dukai Takách Zsuzsannát, egy nemesi család gazdag leányát. Ifjú feleségével előbb annak Sömjén melletti birtokára költöztek, ahol Berzsenyi gazdálkodott, majd 1804-ben Niklára tértek vissza. Élethosszig tartó házasságukból négy gyermek, egy lány és három fiú született. Az antik költőkért, elsősorban Horatiusért rajongó Berzsenyi a birtokon zajló munkák vezetése mellett, titokban verseket írt. Valószínűleg már az 1790-es évek közepén is születtek alkotásai, de verseit nem dátumozta, így nem tudjuk pontos keletkezési idejüket. Talán nem is mutatta volna meg ezeket senkinek, de egy barátja, Kis János evangélikus lelkész „rajtakapta”, és elolvasva értékesnek találta azokat. Továbbküldte a kor vezető irodalmi alakjának, Kazinczy Ferencnek, aki szintén kedvezően fogadta őket. Élénk levelezés bontakozott ki Kazinczy és Berzsenyi között, a nyelvújítás vezéralakja felajánlotta a költőnek, hogy segít versei szerkesztésében, javításában. Végül 1813-ben és 1816-ban jelent meg Berzsenyi verseskötetének első és második kiadása – főként klasszikus ódákkal, köztük A magyarokhoz cíművel. Ebben – Horatius mintájára – a régi erkölcsök romlásán kesereg, szembe állítja a dicső múltat és a hitvány jelent, megidézi a nemzethalál fenyegető rémét – elsőként a század költői közül. Más verseiben (pl. Az ulmai ütközet) a hősiesség és hazafiasság előtt tiszteleg. Visszatérő témája a menekülés a világ elől az idilli magányba (Osztályrészem), elégiáiban pedig az ifjúkor végének és a mulandóságnak fájdalmas érzete jelenik meg (Bucsuzás Kemenes-aljától, Levéltöredék barátnémhoz, A közelítő tél – ennek címét Kazinczy javaslatára adta).
Kölcsey Ferenc 1817-ben a Tudományos Gyűjteményben megjelent recenziójában éles kritikával illette Berzsenyi költészetét. A mélyen megbántott költő megfelelő választ akart adni, ezért alapos esztétikai és irodalmi tanulmányokba kezdett, és végül nyolc évvel később, 1825-ben, szintén a Tudományos Gyűjteményben jelent meg az Észrevételek Kölcsey recensiójára. Ennek, és további esztétikai munkásságának köszönhetően 1830-ban a Magyar Tudós Társaság (a mai Akadémia) tagjává választotta Berzsenyit; székfoglalóját 1833-ban tartotta meg. A kritikát követően költőként elhallgatott, és élete utolsó húsz évében már alig írt verset a „niklai remete.” Bár már kortársai nagy része felismerte benne a jelentős költőt – a régóta várt „új hangot” –, Berzsenyi mégis elszigetelt maradt a korabeli szellemi élettől, a kibontakozó reformkortól. Találkozott ugyan más költőkkel Pesten, de mindkét oldalról érzékelték a távolságot, ami elválasztotta a vidéki földesurat a korabeli értelmiségiektől. Vegyes megítélését jól példázza, hogy Széchenyi István a legnagyobb költőnek nevezte őt és idézett is egyik verséből a Hitelben. Később Kölcsey is felülvizsgálta korábbi, meglehetősen igaztalan álláspontját: Berzsenyi, aki élete végén sokat betegeskedett, 1836. február 24-én birtokán hunyt el, s Kölcsey az Akadémián emlékbeszédet mondott róla.
Berzsenyi Dániel nemcsak a 19. század, hanem a magyar irodalom egészének egyik jelentős költője, akinek művészete a klasszicizmus és a romantika közötti átmenetet képviseli. Ódái, episztolái és elégiái a hazai irodalomoktatás állandó részei, emellett későbbi alkotókra, pl. a magyar szabadvers megteremtőire és Kodály Zoltánra is hatott.
Források:
Új magyar irodalmi lexikon / főszerk. Péter László. – Budapest : Akadémiai Kiadó, 1994.
A magyar irodalom arcképcsarnoka / Hegedűs Géza. – Budapest : Trezor Kiadó, 1993.
https://rubicon.hu/hu/kalendarium/1776-majus-7-berzsenyi-daniel-szuletese
https://hu.wikipedia.org/wiki/Berzsenyi_D%C3%A1niel
Képek:
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/6b/Barab%C3%A1s_-_Berzsenyi_D%C3%A1niel.jpg
https://www.marcali.hu/images/marcali_naplo/2018/07/Berszenyi008RTkicsi2.jpg
https://cultura.hu/wp-content/uploads/2016/02/berzsenyi-danie-head.jpg
https://szombathelypont.hu/latnivalok/tudosok-muveszek-nyomaban/berzsenyi-daniel-szobor.305/
