Könyvtár és Információs Központ / Faliújság

Könyvtári Kincsestár - 2024. augusztus: Johann Wolfgang von Goethe

2024-08-28 11:38

Augusztusban Johann Wolfgang von Goethe német költő, regény- és drámaíróra, a világirodalom egyik legnagyobb és legismertebb alakjára emlékezünk születésének 275. évfordulója alkalmából.

A Neumann János Egyetem Könyvtár és Információs Központjában a tanév minden hónapjában egy tudós, művész vagy esemény évfordulójához kapcsolódó összeállítással készülünk és a témához kötődő könyveket helyezünk el a kézikönyvtár olvasódíványán. Így szeretnénk Olvasóink figyelmét felhívni a tudomány, az irodalom és más művészeti ágak jeles képviselőire és műveikre, könyvtárunk gazdag kínálatának megismertetésével.

Augusztusban Johann Wolfgang von Goethe német költő, regény- és drámaíróra, a világirodalom egyik legnagyobb és legismertebb alakjára emlékezünk születésének 275. évfordulója alkalmából.

 

Goethe 1749. augusztus 28-án született Frankfurt am Mainban jómódú polgárcsaládból. A házaspár nyolc gyermeke közül csak az elsőszülött Wolfgang és húga, Cornelia maradt életben. Önéletrajzában boldog gyermekkorról ír, amelyben testvérével való kapcsolata is fontos szerepet kap.

1765 októberében a Lipcsei Egyetemre ment jogot tanulni, bár ő maga szívesebben hallgatott volna klasszikus irodalmat az újonnan alapított Göttingeni Egyetemen. Lipcsei tartózkodásának súlyos betegsége vetett véget. 1768 őszén már újra otthon volt. Hosszú lábadozása alatt figyelme a lélek mélységei és a vallási miszticizmus felé fordult.

Amikor felépült, jogi tanulmányait Strasbourgban folytatta. Itteni tartózkodása fordulópontot hozott életében és munkásságában. A német gótika lelkes híve lett, és ennél is nagyobb hatást gyakorolt rá Johann Gottfried von Herder, aki 1770-71 telét a városban töltötte. Előadásaiból sokat tanult, általa ismerte meg az új poétikai hitvallást, amely szerint a költészet az emberiség eredeti és legalapvetőbb nyelve. Herder szerint a költészet egyik fő jellegzetessége az energia, ennek pedig legtisztább kifejeződési formája a színpadon megjelenített szenvedély, amelynek legkiemelkedőbb mestere Shakespeare. A németországi Shakespeare-kultusz 1773-ban, Goethe Götz von Berlichingen című drámájának, a Sturm und Drang nevű irodalmi irányzat első kimagasló darabjának megjelenésével kezdődött. Bár Goethe Strasbourgban látszólag ügyvédként tevékenykedett, mint fiatal költő aktívan részt vett az irodalmi és társadalmi élet forgatagában. A Friderika-dalok néven ismert szerelmes versek egyszerűségükkel, személyességükkel, érzéki szenvedélyességükkel a nagy Goethe-líra kezdetét jelzik. 

Ezután Wetzlarban telepedett le. Ez volt élete egyik nagy szenvedélyének, a kezdettől fogva elérhetetlen Charlotte Buff iránti szerelmének színhelye, akit nemsokára a Werther Lottéjaként örökített meg. Világhírre a fiatal Goethe az érzelmes indíttatású Werther szerelme és halála (1774) című levélregénnyel tett szert, amely a szentimentalizmus legnagyobb hatású irodalmi alkotása lett.

1775-ben Károly Ágost herceg meghívására Weimarba utazott. Következő regényének címe, a Wilhelm Mester tanulóévei a tudás megszerzéséhez vezető útra utal. A herceg ugyanis számos hivatali feladattal bízta meg. Egyre tekintélyesebb államférfiként pénz- és hadügyekkel foglalkozott, bányát, utakat építtetett, diplomáciai küldetéseket végzett. Bár jó barátságban volt a herceggel, és az udvari életben is részt vett, végeredményben nem sokra ment reformtörekvéseivel, és a nyolcvanas évek közepére ki is ábrándult államigazgatási elképzeléseiből.

Weimarba érkezésétől fogva szerelmi viszony fűzte Charlotte von Steinhez, az udvari főistállómester feleségéhez, aki tapasztaltságával és érettségével elősegítette lehiggadását, lelki-szellemi elmélyülését. Végül megoldatlan köz- és magánéleti problémái elől 1786 őszén Itáliába szökött. Csaknem két évet töltött főleg Rómában, és ez döntő fordulatot hozott pályáján. Az itáliai táj, a mediterrán élet és a klasszikus ókor művészeti emlékeinek hatására kikristályosodtak benne klasszicista eszményei. 

Az itáliai évek élményei mindenekelőtt három drámában öltöttek formát. Az Egmontot már 1775-ben elkezdte ugyan, de csak 1787-ben készült el vele Rómában. Az Iphigenia Tauriszbant szintén elkezdte már Weimarban, sőt prózában meg is írta, végső verses formáját 1786-ban Rómában nyerte el. Legszubjektívabb drámájának, a Torquato Tassónak az első változata is prózainak indult, és két felvonás készült el belőle. Rómában Goethe ezt is újrakezdte, de csak 1789-ben, Weimarba való visszatérése után fejezte be. Az olasz barokk nagy eposzköltőjében és környezetében, a ferrarai udvarban egyértelműen önmagát és a weimari udvarhoz való viszonyát írta meg. 

Az itáliai út legfontosabb irodalmi gyümölcse a Római elégiák (1788-89). A versek valódi ihletője nem egy múló római szerelem, hanem Christiane Vulpius, egy kishivatalnok lánya volt, akit Goethe megkedvelt és az otthonába fogadott nem sokkal azután, hogy hazatért Itáliából. Christiane több gyermekkel ajándékozta meg, de Goethe csak az 1806-os francia megszállás fenyegető árnyékában volt hajlandó a külvilág előtt is legalizálni kapcsolatukat. Itáliai utazása során határozta el azt is, hogy hivatali kötelezettségeivel szakítva az irodalomnak és a tudománynak szenteli az életét. Anatómiával, növénytannal, ásványtannal foglalkozott. A kormányügyektől visszavonult, de fokozatosan átvette a hercegség tudományos és művészeti intézményeinek irányítását. 1791-ben ő lett a weimari színház igazgatója. 1794-ben megismerkedett és összebarátkozott Schillerrel, aki ekkor még a szomszédos Jénában élt. A két különböző férfi együttműködése mindkettőjükre ösztönző hatással volt. Négy kötetet megtöltő napi levelezésük nemcsak felbecsülhetetlen értékű kommentár a német irodalom legnagyobb korszakának eszményeiről és eredményeiről, de lenyűgöző betekintést enged a művészi alkotás folyamatába. Schiller és Goethe egyetértett abban, hogy a művészet, bár sem az igazságnak, sem az erkölcsnek nem szolgálója, fontos és sajátos szerepet játszik abban, hogy ki-ki jobb emberré váljon.

Schiller 1805-ben bekövetkezett halálakor Goethe elvesztette „létezésének egyik felét”. Intellektuális magányát részben a Jénában virágzó új romantikus iskolához fűződő kapcsolata enyhítette. Az ottani alkotókkal számos dologban rokon nézeteket vallott. Bár a romantikusokat „kényszeredett talentumok”-nak minősítette – akik amatőr módon nem törődnek a formai erényekkel, valamint helytelenítette vonzódásukat a katolicizmushoz és mindenhez, ami középkori, továbbá a műfaji határok eltörlésére irányuló próbálkozásaikat – lelkesedésük őt is magával ragadta. 1809-ben megjelent Vonzások és választások című regényének témaválasztásában tőlük merített, akik szívesen foglalkoztak a természet sötét oldalával, az állatias, delejes erőkkel, amelyek az embereket a kémiai elemek módjára egymáshoz vonzzák. A hűvös távolságtartással elbeszélt regény a lemondásról szól. Tartózkodó, sejtető ábrázolásmódjával, pszichológiai finomságával messze megelőzte korát.

Az idős Goethe lassanként kívül került – vagy inkább felülemelkedett – korán, amely ekkor már mindenestül a romantikus stílus jegyében állt. „Világirodalomban” gondolkodott, egyetemességre törekedett, művelődéseszménye a változatos szellemi forrásokból merítő személyiségfejlődés körül kristályosodott ki.

Halála előtt sorra fejezte be olyan műveit, amelyek hosszú időn át, kisebb-nagyobb megszakításokkal készültek. Utazás Itáliában címmel korabeli feljegyzések alapján megírta itáliai utazását. Húsz éven át dolgozott a Költészet és valóság című önéletrajzi műve kötetein, amelyek Weimarba érkezéséig beszélik el ifjúságát, és nem sokkal halála előtt fejezte be a Wilhelm Meister vándoréveinek szintén hosszú időn át elnyúló munkálatait.

1831-ben tett pontot fő művére, a Faustra is, amelyen egész életén át dolgozott. (Az „Ős-Faust” – a téma első, töredékes megfogalmazása – kézirata sokáig lappangott és csak 1879-ben került elő.) 1806-ra készült el és 1808-ban jelent meg a drámai költemény első része. Schiller érdeme, hogy Goethét a Faust folytatására biztatta és rávilágított arra, mennyire nehéz e „barbár kompozíciót” a klasszikus ideálokkal egyeztetni. Végül életpályája végére készült el a mű második része is. A szerző rendkívül változatos anyagból merít, foglalkozik teológiai, mitológiai, filozófiai, politikai, gazdasági, tudományos, esztétikai, zenei és irodalmi kérdésekkel. Mindez egyaránt megtalálható a realisztikusabb első és a szimbolikusabb második részben. Faust a szüntelenül kutató szellem megtestesítője, akiben két lélek viaskodik. Egész élete folytonos küzdelem a világ megismeréséért, az élet teljességéért, ezért hiábavaló Mefisztó minden erőfeszítése, hogy megelégedettségre, tunyaságra csábítsa. Életútja során a közösségért végzett hasznos munkában találja meg végső értelmét.

Goethe nagyságát bizonyítja, hogy a 18. század német irodalmát gyakran így említik: „Goethe és kora”. Goethéhez nem lehet szorosan és kizárólagosan hozzárendelni egy bizonyos történeti kort, mert többet is át- és túlélt. Volt kritikus, publicista, festő, színigazgató, államférfi és természettudós is. Írásainak mennyisége és változatossága lenyűgöző. Csupán természettudományos munkái mintegy tizennégy kötetet töltenek meg. Lírikusként páratlanul sokféle stílussal és műfajjal bánt mesterien. Prózai művei a meséktől a költői tömörségű rövidebb regényeken át, a nagy lélegzetű, szimbolikus alkotásokig terjedtek. Színművei között találhatók prózai történelmi, politikai és lélektani drámák. Hatalmas életműve a weimari összkiadásban 133 kötetet töltött meg. 

Művei – az ő szavaival – „egy egyetemes gyónás töredékei”. Minden, amit írt, személyes életével függött össze. 1832. március 22-én halt meg weimari házában.

 

Források:

Képek: